Villányi Dani? – érdekes srác, mondták rá azok akiknek mondtam, hogy a fiatal zongoristával találkozom. A randink előttig csak a zongorajátékát hallottam. Az lenyűgözött. Aztán megbeszéltük a találkozót és vártam őt. Küldtem egy sms-t az ablak mellett ülök. Ő felhívott és kiderült, egy órával későbbre készült. Na, gyorsan megnyugtattam, az sincs kizárva, hogy én emlékeztem rosszul, mert simán képes vagyok rá. Ezen a vonalon elindulva gyorsan kiderült, elég hasonlatosak vagyunk. Ismerjétek meg Villányi Dánielt, aki az UniCredit Korszakalkotókprogram egyik jelöltje.

– Ó, te is elküldesz magadnak minden fontosat gmail-en? Én is ezt csinálom! – kezdtük Danival a beszélgetést.

– Igen, így nem veszik el. Ebből kiindulva mennyire hektikusak a napjaid?

– Ez leginkább esetleges. Tehát hol így, hol úgy. Amennyiben nincs a zongorázástól független nagyon fontos adminisztratív teendőm, akkor csak az én hektikusságom zavarhat be, ami azért számottevő tényező. Egyébként igen nehezen bírom az adminisztratív teendőket.

– Ne mondjad, én is. Gyakorlatilag rettegek egy csomagot feladni, a címzést megcsinálni, ha egy papírt ki kell töltenem sok kis izével… ne is mondjad!

– Az életemről beszélsz. Nem a praktikumokban vagyok jó, hogy így fogalmazzak. Még szerencse, hogy a zongora szerelését és hangolását nem nekem kell végeznem. Most például nemsokára utazom Grúziába is, ez is állít maga elé néhány feladatot. Magammal szemben is. De mindenkinek megvannak a maga neurózisai. Korán kiderült már számomra is, hogy én egy introvertált személyiség vagyok, aki nem szereti a körülmények nyomását.

– Hány évesen kezdtél rájönni hogy picit más vagy, mint az átlag? Kérdezem én, egy szintén nem átlagos gyerek anyukájaként.

– Óvodás korom körül kezdett tudatosulni bennem egészen pontosan hogy az, ami érdekel és mi nem. A zene valahogy fokozatosan alakult. Egyre erősebbnek éreztem. De egy idő után rá kellett jönnöm arra, ha valaki zenész, az egy szakmai kondíció is. Ez kemény volt. Engem a klasszikus képzés nem igazán érdekelt gyerekként. Én zongorázni akartam. Az anyukám egyszer mondta, amikor általános iskolás voltam és az iskolába vitt: kisfiam, ne merészeld később a szememre hányni, hogy nem kényszerítettelek oda a zongorához, hogy az alapokat is megtanuld! Szerencsére semmire nem voltam rákényszerítve. Persze, mondjuk ezáltal jó sok kerülőutat jártam be, míg magam is beláttam bizonyos dolgokat. De mindig valahogy magamnak kellett megtapasztalnom azt, hogy miért jó az, ha azzal a mozdulattal játszom mondjuk. Nekem sose volt elég, ha azt mondták: így tartsd a kezed! Az előre elgondolt rendszereket, sémákat soha nem fogadtam el. A konvenciókat szeretem kikerülni.

– Konvenció, mint esküvő például?

– Ó, igen. Nem a házassággal, a szerelemmel van bajom, egyáltalán nem. Valami mással inkább, a ceremónialisságával – hogy így fogalmazzak. De azt tudom, hogy ahogy telnek az évek, változik a dolgok fénytörése. A zenei ízlésem is sokat alakult ám. Szóval, azért változóban vagyok. A barátnőmmel sem volt olyan egyszerű az összecsiszolódás, de már tudom, hogy a különbözőségeink akár egy remek puzzle-é is összeállhatnak, ahogy a domború és a homorú kiegészíti egymás. Most majd az ő családjához utazunk Grúziába.

– Klasszikus pályád volt?